Eszerint annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek óta nem látott, farkasordító hideg közeledik, sőt már meg is érkezett, a fővárosi hajléktalanok ezrei inkább az utcát választják a fűtött menedékszállók helyett. A feltételezés önmagában is érdekes, hiszen ki az, aki dacból, félelemből lebegteti maga fölött Damoklész kardját, ahelyett, hogy a biztos menedéket választaná? A kérdést tett követte: az MNO utcára vonult, hajléktalanokat faggatott, és egy szállóra is ellátogatott, hogy megtudja az igazságot.

A traktorok, a tűzifa készen áll a kistelepüléseken, a városokban pedig minden olyan helyiséget megnyitottak, ahol a rászorulók meghúzhatják magukat. A belügyminiszter már a hét elején elrendelte, hogy az idősekre, hajléktalanokra kettőzött figyelem irányuljon. Giró-Szász András kormányszóvivő szintén arra kérte a megfelelő intézményeket, hogy biztosítsanak helyet a hajléktalanoknak, és hangsúlyozta: a hazai földgázellátással nem lesz probléma, komoly tartalékok várnak felhasználásra. Garamvölgyi László, az ORFK szóvivője kijelentette: Magyarország 48 ezres rendőri állománya rendelkezésre áll vészhelyzet esetén.

Budapesten a vidéki településekhez hasonlóan rendületlenül készülnek a nem várt hidegre. Szociális munkások, életüket egykor hajléktalanként tengetők róják az utcákat, és keresik azokat a rászorulókat, akik önszántukból nem kívánnak melegedőbe menni, vagy éjszakájukat a menedékszálláson tölteni. Az MNO megpróbálta kideríteni, mi lehet az oka, hogy sokan választják a mínusz 25 fokot a fűtött szállás helyett. Kutatásunk meglepő eredménnyel zárult.

Minden betelt

A Hajléktalanokért Közalapítvány Szobi utcai speciális menedékhelyére friss információkkal érkeztünk. Korábbi telefonos megkeresésünkre Varga Péter igazgató úgy reagált, az alapítvány által működtetett szállókban nincsenek szabad helyek. A nappali melegedő nap mint nap megtelik, és az éjszakai menedékszállás is „csúcsra jár”.

A melegedőbe lépve valóban úgy tűnik, nincs kihasználatlan kapacitás: elcsigázott férfiak és nők pihennek, kártyáznak, mosnak és étkeznek szorosan egymás mellett. Egyikük, egy 30 év körüli hölgy minden nap bent alszik, hetvenes éveit taposó társa azt meséli, őt a lakásmaffia dobta ki egyszer otthonából, azóta lakik átmeneti szállásokon.

A lábát is elveszítheti, de akkor sem megy be

„Én be nem teszem ide a lábam éjszakára”, vallja immár a menhely udvarán dohányzó középkorú férfi. – Ennek egyszerű oka van – folytatja – ha valaki bent alszik, kirabolják, rosszabb esetben megverik. Persze amikor a kamerák előkerülnek, minden rendben van, senki sem randalírozik, de jönnének egyszer éles helyzetben, mással szembesülnének, bizonygatja. Hűvösvölgyi „bozótszállásán” ilyesmivel nem kell számolnia, ott nem várja meglepetés a korábban a WestEnd és a KÖKI építkezésén is dolgozó férfit. – Nem volt még gondom a hideggel, jöhet a mínusz 25 is, én biztosan kint alszom, zárja rövidre a társalgást. Az sem zavarja, hogy lábujjait már elvesztette, és az orvos szerint ha ezt az életmódot folytatja, a lábát is levághatják.

A nappali melegedő vezetője elmondja: akadnak olyanok is, akiket erőszakkal sem lehetne bevinni az éjszakai szállásra. Volt olyan idős, aki még egy takarót sem fogadott el az aluljárókat, eldugott helyeket járó szociális munkásoktól.

Vissza az utcára. A Nyugati pályaudvar előtt egy hajléktalan testvérpár magyarázza el nekünk napi „reszortját”, néhány százasért elmondanak ők mindent. Kíváncsiak vagyunk, hamar megnyílik hát a zsebünk.

– Higgye el nekem, papírok nélkül semmi esélyünk munkát találni. Amikor elmentem, hogy igazolványt csináltassak, egy ideiglenes személyit kaptam. Miután a lábujjaim hosszabb ideje folyamatosan zsibbadnak, elmentem orvoshoz, de itt meg tajkártyát kértek. Csapdába estem, melyből nincs kiút. A férfi, aki korábban juhászként dolgozott, új aspektust világított meg. Az előző megszólalóval ellentétben ő megpróbált bejutni több hajléktalanszállóba is, de sok helyen egyszerűen már nem tudták fogadni a túlterheltség miatt.

A lépcsőház biztosnak tűnik

Egy friss törvénymódosítás értelmében tilos életvitelszerűen az aluljárókban tartózkodni, így a Nyugati téren és a Corvin negyednél sem találkozunk egyetlen paplanba csavart hajléktalannal sem. A Nagyvárad téren egy Fedél nélkült árusító középkorú férfi először komoly összeget említ az interjúért, végül kiegyezünk valahol középen. Hamar kiderül, hogy ő is az utcán éjszakázók komoly táborához tartozik, és amikor arról faggatjuk, miért kockáztatja az életét a fagyban, egyszerű válasz érkezik. „Nem akarom, hogy kiraboljanak.” A fél lábát már elveszítő férfi még ezekben a napokban sem akarja a fűtött szálláson tölteni a napjait. Talált egy olyan lépcsőházat, ahonnan nem hajítják ki, és a hőmérséklet is megfelelő. Nincs több kérdésünk.

Hogy mi is pontosan a budapesti hajléktalan-valóság? Az, hogy csütörtökről péntekre virradó éjszaka – amikor az ország egyes tájain mínusz 25 fok volt – a „főváros közvetlenül hozzáférhető 1791 ágya közül 1694-ben aludtak”. A hajléktalan-diszpécserszolgálattól emellett azt is megtudtuk, hogy a szállókon alvók száma lényegesen megemelkedett a korábbiakhoz képest. Ez persze nem jelenti azt, hogy az összes fővárosi hajléktalan átvészeli majd az éjszakát, ugyanis nem 1800 ember élete miatt kell aggódnunk. Azok, akik a menedékhelyeken húzzák meg magukat, maximum evőeszközüket, kártyapaklijukat, esetleg téli kabátjukat félthetik, no persze számukra ezek a tárgyak jelentik az életet. Viszont azon néhány ezer ember számára, aki a városszéli erdőket, belvárosi parkokat, lépcsőházakat választja éjszakai szállásnak, ezekben a napokban sokkal több forog kockán, mint a kártyapakli.